“Ne szépítsük: Barbra Streisand What Matters Most és Tony Bennett nagy kampánnyal beharangozott Duets II című albuma a karácsonyi piacra készült portékák. Ugyan nem éneklik fel a Jingle Bellst, de a dalok olyan pihe-puha érzést keltenek, mint amikor kicsomagoljuk a fa alá helyezett meleg, kötött pulcsit. KRITIKA

A pulcsival, és a karácsonnyal sincs semmi bajunk, ahogy nincs probléma ezzel a két lemezzel sem: rajtuk klasszikus, musicalek, filmbetétdalok és táncdalok világát idéző, vonós hangszerelésű örökzöld slágerek. Míg Barbra Streisand Alan és Marilyn Bergman dalait énekli, addig a 85 éves Tony Bennett az esztrád táncdalainak színe-virágából szedett egy csokrot, no, nem egyedül, hiszen hajolni ebben a korban már nem olyan egyszerű, a műveletekben olyan előadók voltak segítségére, mint Lady Gaga, Amy Winehouse, Michael Bublé, Willie Nelson, Sheryl Crow, Norah Jones…

Barbra Streisand új lemezét idilli melankólia jellemzi, még a snowboardozásról is olyan szerethető búbánattal tud énekelni, hogy az ember tényleg azt hiszi: a derű és a rosszkedv ugyanannak az érzésnek apró, jelentésbeli módosulásai.

A művésznőnek két éve jelent meg a Love Is The Answer című albuma, mellyel rekordot állított fel: ő az egyetlen előadó a populáris kultúrában, aki öt egymást követő évtizedben is készített No. 1 lemezt. A What Matters Most című album producere maga Streisand volt, és az tíz olyan dalt tartalmaz, melynek szövegeit Alan és Marilyn Bergman, régi barátai és munkatársai írták.

A legsikerültebb szám talán a nyitó felvétel, a The Windmills of Your Mind, mely az 1968-as A Thomas Crown-ügy című filmben hangzott el. Aztán itt van a That Face is, melyet sokan Fred Astaire előadásában ismernek. Főleg filmekből lehetnek ismerősek a dallamok, melyeket többek között olyan nagyágyúk szereztek, mint Michael Legrand, Johnny Mandel,
Lew Spance, Jerry Goldsmith, Sérgio Mendez, John Williams…
Már csak azt nem értjük, hogy a kifogástalan melankóliával és mély átéléssel előadott szerzeményeket miért mérte ilyen fukarul a karrierje során 50 arany, 30 platina és 13 multiplatina státuszt elért, Grammy-életműdíjas művésznő…

Csak tíz szám kapott helyet az albumon, míg a deluxe-változatban további tíz másik is szerepel. Az ilyen gesztusoknak mi értelme? Akkor a fapados, rövidke, 41 perces lemez a hivatalos, vagy az extrákkal megjelent, dupla hosszúságú luxus-verzió?

Vannak, akik azt gondolják, hogy ezek a zenék leginkább egy harmincadik házassági évfordulóra valók, és leginkább egy elegáns étteremben van létjogosultságuk, valahol a Broadway közelében… Pedig nem, a reggeli kávézáshoz is tökéletesek, egészen addig, míg a gyerek bele nem ejti a legókockáját a müzlijébe…”

Szerző: Poós Zoltán
Forrás: Kultúra.hu